Mikulás napja hozta el számomra a reményt, hosszú idő után újra munkába állhattam. Esélyt kaptam.
- Nem nagy munka…
- Nem baj!
- Unatkozni fog…
- Nem fogok!
- Nem nagy pénz…
- Nem baj!
Dolgozom. Ezt a picit is.
A diák és családi várótermet felügyelem és rakom ki az utastájékoztató táblákat. A vasútállomás épülete nagyon régi: mintha megállt volna az idő. A falak omladoznak, ebbe a miliőbe pontosan beleillik ez a hagyományos táblarakás. Az én kis várótermem is ütött-kopott, de megtöltöttem lélekkel.
Nincs szem előtt a terem, aki jön-megy, fel sem tűnik neki. Névtelenségben marad. Napokig ültem az üres váróteremben, nem jött be senki.
December volt. Hideg. Raktam reggel a táblákat, aztán kint maradtam, és ahogy jöttek az emberek megszólítottam őket. Megkérdeztem hová utaznak, tudok-e valamiben segíteni. Nagyon meglepődtek... Így kezdődött.
Beinvitáltam őket a fűtött váróterembe, amiből beszélgetés kerekedett. Nyilván voltak kérdések, amikre nem tudtam válaszolni. Utánamentem. Kérdeztem és válaszokat adtam. Már vannak visszajáró „utazóim”: jönnek beszélgetni, mert megérezték, mert tudják, hogy figyelek rájuk. Élettörténeteket mesélnek, vagy csak az élet dolgait elemezzük. Akivel lehet, nagyokat nevetek.
A leghosszabb várakozóm egy idős néni volt: közel három órát volt nálam. Aznap az egyik leghidegebb nap volt. A nagy váróterem felé bandukolt, amikor megláttam. Egyik kezében egy bőröndöt húzott, másikban a botja volt. Nehezen járt. Késett a vonat, az átszállást lekéste, a következő csak órák múlva indult. A fűtött terembe hívtam. Vele töltöttem az ebédidőmet is, nem mentem el. Közösen majszoltunk el egy szendvicset. Aztán elhúztam a bőröndjét a vonathoz, felsegítettem. Kati néni könnyes szemmel fogta meg a kezemet: „Maga volt nekem a karácsonyi ajándék”. Megígérte, hogy visszatér.
Aztán jött József, a túrázó (nyugdíjas gépészmérnök); Alex, az autista fiú; a 97 éves Kálmán bácsi; Bea, a rákos hölgy; Marika, a jósnő; a minden héten befutó Ferenc… csak jönnek és jönnek az emberek. A várótérből közösségi tér lett.
Andragógia és PR-menedzser szakirányokon végeztem, nem esik nehezemre a másokra való odafigyelés. Van egy díjazott filmem, sikeres szakmai múltam, sok pszichológiát tanultam, szeretek írni. És van 10 év „kiesésem”, amit anyukám ápolásával töltöttem. Nem volt kérdés számomra, hogy őt választom. Bízok magamban, hogy újra, új célokkal talpra állok. Van egy YouTube csatornám, rövid videókat készítek. Írok a Facebook oldalamon, az első könyvemre készülök. Tanulom az AI-t, használom is már képek és zene alkotásához.
Hiszek a sorsszerűségben is. Vasutas családból jövök: apukám állomásfőnök volt, anyukám a pályafenntartási főnökségen dolgozott bérelszámolóként, a bátyám beruházási projektkoordinátor, a fia pedig infrastruktúra-építőmérnök. Csak én lógtam ki ezidáig a sorból a „humán” vénámmal, de rájöttem, hogy itt is lehet „emberi oldalt” felmutatni. Apukám álma volt, hogy a vasútnál dolgozzak. Most itt vagyok és keresem a lehetőséget, hogy belülre kerüljek. Szeretném lecserélni a „közmunkás” státuszomat.
Milyen lenne az én várótermem? Néhány dolog lenne benne. Könyvek, újságok biztosan. Számítógép internettel, egy led TV a falon, a terem szélei mentén egy körbefutó játékvonat (amolyan ládavasút), amit az utazó családok gyermekei használhatnának. Lenne egy automata üdítőkkel, kávéval, fényes papírba csomagolt utasellátóval, csokoládé roláddal, amit az asztaloknál lehetne elfogyasztani. Jöhetnének a kutyások, a sarokban poggyászmegőrző, csocsóasztal… Egy kulturált közösségi tér, ahol minden nemzedék elfér.
Valami titka azért van ennek a váróteremnek. Üres, mégis jönnek az emberek. Nyilván a személyiségem is kell hozzá. A nyitottságom, az odafigyelésem, az empátiám. Felismerni típus-embereket, helyzeteket. Dühvel is találkoztam. Egy-egy lekésett vagy elkésett vonat, egy-egy félretájékoztatás indulatokat generál. Ha az érvek és az okok ismertetése után is vigasztalhatatlan valaki, akkor el kell hallgatnom. Ott már csak az emberi gesztusok maradnak. Ez a titok.
Vannak mély beszélgetéseim is; persze ezek kétemberesek. Ha többen vagyunk a teremben, akkor nehezebben oldódik mindenki. Van, hogy nem is sikerül... de ez nem is egy tanácsadó iroda. Nem önismereti tréning.
Vagy mégis?
Őrzöm mélyen, amit hallok.
A zalaegerszegi vasútállomás felújítás előtt áll. Azt tudom, hogy elektronikus kijelző lesz. A táblarakás lehet, hogy elfelejtődik. De ezt a várótermet nagyon szeretném.